Muzsnai László Emlékülés

Reformáció és renaissance

(Az ember fensége és alacsonysága)

[Előadás]


Zsolt 8, 5-10.

1. Lélek és szellem között nem könnyű különbséget tenni. Talán ez az oka annak, hogy legtöbb ember nem is tesz különbséget közöttük. A kettőt egynek veszi s így egyiket a másik helyett használja.

A lélek és a szellem között azonban igen nagy különbség van. Körülbelül az a különbség, ami az élet és az erő között fennáll. Az életnek megfelel a lélek, az erőnek pedig a szellem.

A lélek és a szellem lényünkhöz, az élet és az erő testünkhöz tartozik. Testünk és lényünk szorosan összefüggnek egymással. Így kapcsolódnak szorosan össze egymással a lélek és az élet, a szellem és az erő is.

A lélek mindenesetre szellemi: benne van a szellemben. A szellem így több, mint a lélek. Hasonlóképen az élet is benne van az erőben. Az élet azonban kevesebb, mint az erő.

Mi az 'a többlet, amely a szellemben és az erőben benne van? Ez a többlet a gonosz és a. halál. Lélek a gonoszban: ez a szellem. Élet a halálban: ez az erő. A lélek tehát önmagában nem gonosz. Az élet viszont önmagában nem ismeri a halált.

A szellem tehát lényünk alkati lényege. Úgy áll elő, hogy lelkünk viszonyba kerül a gonosszal. Ez a viszony szüntelenül alakul, még pedig a szerint, amint lelkünk viszonyul a gonoszhoz.

Az erő viszont testünk alkati lényege. Testünk élete kezdetekor már benne van a halálban. Úgy áll elő tehát és úgy alakul, ahogyan életünk viszonyba kerül a halállal. Ez a viszony sem lezárt. Szüntelen hullámzik. Erőnk és szellemünk megállás nélkül alakul, változik. Egyszer szellemesebbek és erősebbek vagyunk. Máskor viszont erőben és szellemben szűkölködünk.

2. A renaissance és a reformáció abban hasonlítanak egymáshoz, hogy az emberben felfedezték újra a szellemet és az erőt. Mind a két mozgalom ösztönösen megérezte, hogy az emberben ezek a legértékesebbek. Ezek teszik magát az embert. Az ember anyagi és erkölcsi szempontból már nem olyan fontos. Bár az erkölcs és az anyag is nélkülözhetetlen az emberben. Ezek alkotják az ember világát. Az ember anyagi és erkölcsi világában helyezkedik el az ember ereje és szelleme. Amazok emezeknek hordozóik.

A szellem és az erő azért olyan nagy érték, mert ezekben örökkévaló van. A világ, úgy erkölcsében, mint anyagában, mulandó. "A világ elmúlik és annak kívánsága is, de aki az Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké". Isten akaratát a lélek és az élet cselekszi. Ezért a lélek és az élet marad meg örökké Isten akarata szerint. A lélek és az élet örökkévaló, mint maga Isten. Az ember azért hasonló Istenhez, mert szellemében ott van a lélek és erejében az élet. A lélek és ez élet Istenből valók az emberben. Ezek Isten országa bennünk. Ezek adják az ember fenségét, vagy inkább méltóságát.

Ezért olyan fontos az ember Isten előtt. Ezért emlékezik meg Isten az emberről. Gondja is ezért van rá. Ha az emberben nem volna lélek és élet, Isten különös gondjára és megemlékezésére nem is volna egyáltalán méltó. Élet és lélek nélkül az ember csak állagi anyag és állati erkölcs volna. Az ember így azonos volna világával. Az ember így egyenlő volna mindenféle barommal, a mezőnek vadjaival, az ég madaraival, a tenger halaival. Az embernek lélek és élet nélkül nem volna méltósága.

Az ember azonban éppen lelkénél és életénél fogva több, mint állat és állag, több mint világa. De szelleménél és erejénél fogva kevesebb, mint Isten. Istenben ugyanis nincs gonosz és nincs halál. Bennünk, emberekben azonban van. A gonoszhoz való viszonyában válik ugyanis a lélek emberi szellemmé. Az élet pedig a halálhoz való viszonyában lesz emberi erővé. Az embernek a gonosz és a halál miatt van alacsonysága. Ez az, ami állandóan csökkenti, korlátozza az ember méltóságát.

3. A renaissance és a reformáció éppen abban különböznek egymástól, hogy ezt a viszonyt: a lélek és a gonosz, az élet és a halál viszonyát más és más módon fogták fel. Más- és másféleképen értelmezték.

A renaissance szerint az embernek magának kell saját magára támaszkodva megharcolnia a lélek és az élet harcát. Nincs szükség az emberen kívül lévő hatalom segítségére. Az ember önmagában képes arra, hogy lelke győzelmet arasson a gonosz, élete pedig a halál felett. A renaissance szerint az ember saját maga alakítja ki szellemét és erejét a küzdésben. Egyetlen előfeltétele ennek: visszamenni a múltba a nagy emberi alkotásokhoz.

Ezekben ugyanis meg lehet találni a példát a nagy emberi erő- és szellem-feszítésre.
A reformáció ezzel ellentétben újra felfedezi az Isten Igéjét és Lelkét. Ezek Isten lényegei. Ezek nélkül lehetetlen a lélek és az élet nemes harcát megharcolni. Az ember önmagában nem állhat meg a gonosszal és a halállal folytatott örökös harcában. Rászorul az Isten kegyelmére. Az ember kegyelemből tartatik meg bízás által. Ez nem tőle van. Isten ajándéka ez.

A reformáció szerint az ember és az Isten viszonyának: a vallásnak lényege a küzdés és a győzés. Csak az Ige váltságába került lélek és élet tud igazán küzdeni a gonosz és a halál ellen. És csak a Lélek Atyja viheti győzelemre az embert ebben a küzdelmében.

A vallásos küzdésben jön rá az ember arra, hogy világa szüntelenül válságban van. Amiképen az ember önmagát meg nem válthatja a gonosztól és a haláltól, úgy világát sem döntheti válságba. Az ember világának válsága is az Isten Igéjétől van. Az Ige váltságába fogadja az embert magát, világát azonban válságba sodorja. Ebből értem meg azt, hogy az Ige kétélű kard. Egyik éle a váltság, a másik viszont a válság. A válságos világból az ember ezért annál nagyobb bízással menekül Istenhez, minél inkább a kétélű Ige hatalma alá került.

Az Ige hatalma alatt az ember Istennek gondját és megemlékezését éppen abban látja most már, hogy az Isten megváltó és válságba döntő hatalom. Megváltja Isten az emberben magát az embert, válságba sodorja viszont az ember világát. Megváltja tehát az életet a haláltól és a lelket a gonosztól. De válságban tartja az állagot és az állatot. Ezek a világgal és annak kívánságaival együtt elmúlnak. Az anyag tartama és az erkölcs érdeme Isten előtt nem örökkévaló. Bennük semmi megváltani való nincs. A tartam és az érdem csak e világra vonatkoznak, Isten országát nem örökölhetik.

4. A reformáció újrafelfedezte továbbá azt is, hogy az Ige Jézus Krisztusban testté lett. Benne tehát emberré lett a váltság és a válság viszonya: az Ige. A Lélek pedig rajta kitöltetett. Így Jézus Krisztus Isten lényegeinek az emberi megtestesítője, aki önmagában legyőzte a gonoszt és a halált. Így lelt Ő a mi megváltónkká és szabadítónkká, de egyszersmind válságba döntőnkké is.

Krisztusnak teste most itt az Egyház. Krisztus az Egyházban él és hat reánk, emberekre. Ezért van az Egyháznak is váltságos és válságos arculata. Előbbi a gyülekezet, utóbbi a felekezet. Az egyházban azért van felekezet, mert az embernek anyagi és erkölcsi világát Krisztus mindig válságban tartja. A felekezet miatt lesz mindig gyarló a Krisztus Egyháza. Az egyházban azonban - hála Istennek - gyülekezet is van, amelynek tagjaiban Krisztus a lelket és az életet váltságba fogadta ingyen, kegyelemből. A gyülekezet tagjai Krisztussal győznek a gonosz és a halál felett. Ezért dicsőséges a gyülekezet a gyarló felekezethez képest. A reformáció nagy felfedezése volt tehát az is, hogy az Egyház a maga gyülekezeti és felekezeti, dicsőséges és gyarlóságos arcával együtt a Krisztusé.


Megjelent: Protestáns könyv. Az 1942. évi IV. Országos Protestáns Napokról. Szerkesztette: Borbély László. Budapest: Országos Bethlen Gábor Szövetség. 1943. 166-170.

Az előadás pdf-es